Sok idő telt már el azóta, mióta majdnem megölt a Vadász. Ezalatt az időszak alatt már teljesen regenerálódtam... a folyamatban többen is segítségemre voltak, akiknek hálával tartozok. Emberek s vámpírok vegyesen, nemcsak vérüket, hanem életüket is áldozták, áldozták volna nemcsak gyógyulásom oltárán, hanem ha kellett volna akkor csata közben is.Nem tudom nekik eléggé megköszönni...Túl régóta láncolt a gyengeség szobám ágyához, a fülledt éjszaka ezúttal a hatalmas, házikönyvtár ablakában talált. Ott ülve élveztem a csillagokkal telehintett eget s a néha lengedező szellőt. Gondoltaimba mélyedve a távolt kémleltem, várva éjszakai látogatómat aki szintén segített rajtam. Nem hallhattam, ahogy Mesterem belép a tágas terembe, s felém tart. Rémülten eszméltem fel, ahogy végigsimított hajamon, s maga felé fordított. A párkányon ülve néztem fel jeges szemébe, próbálva kitalálni következő mozdulatát. Arca rezzenéstelen volt. Némán fürkészett egy darabig, végül megszólalt.-Gyermekem, hogy érzed most magad?-Jól, köszönöm.-bátortalanul válaszoltam.-Jó... jó. Nagyon jó.-elgondolkozva nézett ki ő is a hatalmas ablakon, melynek szélén én pihentem. Bal kezével állát támasztotta meg, hüvelykujjával néha végigsimítva rajta, míg a másikat keresztülfonta mellkasán. Sokszor láttam már így. Olyankor Ő is terveibe, gondolataiba, talán emlékeibe merült... sosem tudhattam. Csak azt, hogy nem szabad megzavarnom. Míg még tapasztalatlan, s egyes vámpírok etikája szerint "modortalan" voltam, előfordult, hogy egy-egy alkalommal kizökkentettem elmélkedéséből. Emlékszem, hogy kiabált utána velem... néhány eset után már megtanultam, hogy csendben kell lennem s várnom, pont mint most.Talán percekig, talán órákig maradhattunk így csendben, nem figyeltem az idő múlását.... lélekben újfent teljesen máshol jártam. Mester hirtelen mozdulata hozott vissza újra a valóságba; immár egyenesen állt felettem s szemeit újra rámszegezte.-Mondd csak gyermek, szeretnél inni?-s alkarját már szájához is emelte, hegyes fogaival felsértve sápadt bőrét. Meglepődtem. Szinte sohasem kínált saját véréből, kizárólag csak akkor mikor meg akart menteni, illetve mikor engem is átváltoztatott. Ezúttal félve bólintottam. Mesterem leült mellém, közelebb húzott magához, s csuklóját, melyből halvány sugárban csordogált sötétvörös vére, ajkaimra tapasztotta. Szorosan átkulcsoltam kezét, nem törődtem a külvilággal. Csak a sűrű, kissé kesernyés vér ízét éreztem számban... Éreztem, hogy Mesterem szabad kezét hátamon nyugtatja, lassan simogatva. Hallottam, hogy rekedt hangján, valami ősi, idegen nyelven mormog, egyre szorosabban karolva át... de már nem érdekelt... vérével magához láncolt. Vér a véréből, hús a húsából...
|
