Gothic-világ

Weöres Sándor:Ki minek gondol, az vagyok annak...

Liza — Mon, 27 Feb 2012 07:07:48 GMT

Ki minek gondol, az vagyok annak... Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: Te vagy magad, ki e jelet vonja. S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, Mert fénye-árnya terád sugárzik. Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: Rajtam látsz törvényt saját magadról. Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod: Szemem tavában magadat látod.

Hóhullás

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:25:58 GMT

Már régóta követtem a szürke utcákon át. Lehajtott fejjel, kezeit zsebre dugva, szinte céltalanul bolyongott, nem törődve a kopott kirakatokkal, kiabáló hajléktalanokkal.Karácsony közeledtével az emberek kétségbeesve próbálják legjobb álarcukat mutatni a többiek felé. "Minden rendben. Boldog vagyok." Mindegyikük, kivéve őt.Éreztem rajta, hogy már belefáradt ebbe a világba, a sok álszenteskedésbe, a hátbatámadásokba, hogy semmibe veszik, a céltalan pénzköltésbe, de leginkább abba, hogy egyedül van; a magányba. Egy éles kanyar után zsúfolt utcába értünk. Karácsonyi izzók a boltok bejárata felett, angyalkák, rénsz*rvasok, csillagszórók, ajándékokkal megrakott háziasszonyok, idősödő, morgó férjeikkel, "különlegességeket" árusító standok. Csilingelő műbűbáj lengte be az egész utcát... Rosszul lett a zajtól, zsibongó tömegtől, újra kihalt átjárókban akart menedéket találni. A hullámzó embertömegben egy pillanatra szem elől tévesztettem, szitkozódva törtem utat magamnak, végül megtaláltam. Lerogyott a földre, vállait hangtalan zokogás rázta. Letérdeltem mellé, arcát gyengéden magam felé fordítottam, s csillogását vesztett, fásult tekintetével tőlem várt feloldozást. Hideg csókot leheltem átfagyott ajkaira, végül megharaptam. Fájt neki, tiltakozott, de karjaimmal egyre szorosabban tartottam, végül elcsendesedett. Utolsó sóhajával egy halk "Köszönöm"-öt rebegett. Gyorsan hűlő testét az árkádok alatt hagytam. Nemsokára megtalálják, s az esti híradóban fogom arcát legközelebb látni. Halálának oka: kihűlés.Kilépve a szabad ég alá, a szél hűs kristályokat fújt arcomba, megtorpanásra késztetve. A lámpák meleg fényében ezüstösen szikrázó, sűrű és apró szemű hó kavargott. Halványan elmosolyodtam, mindig is szerettem ezt az időt. A közpark felé sétáltam, figyeltem ahogy az emberek menedéket keresnek maguknak, a gyermekes szülők azonban csak most bukkantak fel, óvodás vagy kisiskoláskorú csemetéikkel. Néztem ahogy a nagyobbak boldogan kiáltozva ugrálnak, míg társaik, kiknek ez az első telük, nagy szemekkel rácsodálkoznak a hideg, hulló varázslatra. A park kicsit csendesebb része felé tartottam könnyű léptekkel, a friss porhó mégis megőrizte nyomaimat. Egy pislákoló lámpa alatt újra megálltam. Figyeltem, ahogy az immár nagy pelyhekben hulló hó hogyan fedi el a talajt, akár egy takaró. Egy takaró, mely elrejti a tátongó repedésekt, a rögöket, s minden olyasmit amit a bánatos ősz hagyott maga után. Áldott, fehér lepel, mely tavaszra begyógyítja a föld hegeit, hogy újra egészséges legyen a felszín is. Talán ez kellett volna neki is, kinek szenvedésén én enyhítettem. Talán mindannyiunknak ez kell... Egy hóvihar, mely ellepi szívünk sebeit, hogy aztán hosszabb-rövidebb idő után új tavaszt hozzon ránk. Talán...Egy dolog azonban bizonyos. A tél az én szívemben már nagyon régóta tart. A jég már teljesen megkeményedett, s ez a ridegség a gyökerekig hatol, megbénítva azokat. Tulajdonképpen már nem is aggaszt ez a páncél, az érzéketlenség. Az már annál inkább, hogy van olyan, aki képes áttörni ezt.Felidéztem magamban a férfi arcát, lesöpörtem hajamról a vékony fehér réteget, s mint környezetétől teljesen elütő fekete madár, visszaindultam kietlen birodalmam felé.

Egy megtört lélek története

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:23:12 GMT

Kényszergyógykezelésre küldték. Azt mondták, hogy a saját érdekében. Nem akart menni, félt a fehér köpenyesektől, félt a sápadt, beesett arcú emberektől, félt a fakó szemektől, üres tekintetektől, de leginkább attól, hogy végleg egyedül marad. Hiába tiltakozott, elvitték.Bezárták egy szűk szobába, korlátozva addigi mozgásterét. Bizonyos időközönként fehér köpenyesek keresték fel, kérdezgették, de mintha más nyelvet beszéltek volna, nem értette őket. Olyankor komoly arccal a papírjukra meredtek s nem szóltak semmit. Ezek után a látogatások után gyógyszereket hoztak neki, amiket mindig be kellett vennie. Néha más betegekkel kimehetett az őszi udvarra, bár minden lépését szemek őrizték, itt sem bújhatott el. Heteken keresztül, monoton ment ez így, a lány kezdett beleőrülni.Egy ködösebb napon szinte kitépték szűk cellájából. A köpenyesek elé vitték, hozzá beszéltek. Úgy értette, mintha nem javult, sőt romlott volna állapota. Emelik a mennyiséget, mit a különböző méretű vegyszerekből kell beszednie… melyek még jobban megtörik akaratát, ellenállását. Pánikba esett. Nem akart többet ezen a helyen lenni, el akart menni, méghozzá minél hamarabb. Több ápoló is próbálta lefogni, mindhiába. A kezek eltaszítása közben egy injekciós tű villant fel, benne átlátszó folyadékkal. Kiverte a férfi kezéből, menekülni kezdett s az ajtó mellett álló asztalról felkapott egy ollót.Sötét, félhomályos folyosókon át menekült, mindegyre hallva üldözőit, míg valamely csoda folytán lehagyta őket, s talált egy női mosdót. Bevetette magát az egyik fülkébe, gondosan elreteszelve az ajtót, s felkuporodva a lehajtott tetejű wc-re. Remegett. Miután lenyugodott kissé, az olló élét csuklójához szorította, pontosan egy korábbi heghez, s újra végighúzta a pengét rajta. Halvány karcolás, s még halványabb, pusztán pöttynyi vörös folt volt az eredmény; az olló életlen volt.Hangokat, s lépteket hallott, sietnie kellett, ha itt akarta hagyni ezt a világot. Még erősebben, még durvábban nyeste vékony bőrét… egy hang is csak egyre bíztatta, hát nem akart csalódást okozni neki. Tulajdonképpen nem is kellett annyira bíztatni……. Kiesett kezéből az olló. Némán figyelte a sűrű vonalakat, azokból a tenyerébe folyó, apró patakocskákat. Elájult. Még egyszer magához tért… immár a fülkén kívül a hideg csempén feküdt, körülötte egyre nagyobb vértócsa… érezte a szagot, s közben a fiúra gondolt, akit nagyon szeretett, aki annakidején szép szavakkal magához édesgette. A fiúra, aki jelenleg túl távol volt tőle, aki aztán nagyon megváltozott. Aki más lányt keresett helyette, s viselkedésével Ő adta a lány kezébe a kést. Ő juttatta oda, ahol most van.Pillantása újra feje közelében fekvő, szivárgó csuklójára esett, s végtelen nyugalmat érzett. Elhomályosodó tudatába újra emberi léptek, beszéd s kiáltások nesze szűrődött… őt keresték.Elmosolyodott, s lehunyta szemeit...

Démonok

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:19:57 GMT

Marcangolta, szaggatta a húst. Hályoggal borított szemeit diadalittasan Áldozatára emelte, szörnyű állkapcsából mérgező nyál csorgott. Fekete karmaival újra beletépett a kiszolgáltatott mellkasba, a szívet akarta. A test sikolya messzire elhallatszott, a szél szárnyaira kapta s kietlen, szikes földek felé sodorta, hogy ott visszhangozzon tovább.A lény újra belevágott a húsba, iszonytató csapásával szétmorzsolva a bordákat, végül feltárult előtte a szív. Az összeroncsolt mellkasban még tovább, erősen, kétségbeesve dobogott. Gonosz vigyorral figyelte egy darabig a verdesést, majd feltelepedett a felsőtestre, még súlyosabb terhet róva rá.Az Áldozat tehetetlenül figyelte. Oltárján feküdt, karjai súlyos láncokkal lebilincselve. A rém egyre közeledett a nyílt sebhez, érezte bűzös leheletét. Fejét inkább elfordította, nem akarta azt ocsmány szörnyeteget nézni. A démon kéjes hörgéssel szívébe mart, fogaival mélyebbre és mélyebbre hatolva, meg nem állva. Karmaival morbid gyönyörrel hasított a vállakba, leszakítva a maradék, elrongyolódott ruhát is, mely még takart valamennyit. Egy pillanatra félbehagyta tevékenységét, hogy világokat megrengető üvöltést hallasson, még több túlvilági lényt hívva a fél-tetem felfalására. Mint keselyük a koncra, úgy vetette két szörny magát a fedetlen karokra, csuklókra, ereket szakítva ki.Újabb halálsikoly szakadt ki a testből, vére patakokban folyt, még jobban elszínezve a mocskos kőtömböt, melyen már előtte is annyian adták életüket. Ki önként, ki harcolva s most ő van soron. A testét felemésztő fájdalom csökkenni kezdett, fáradtságot érzett.Bágyadtan pillantott fel feje fölé, ahonnan a Halál nézett vissza rá. Csontos kezével kaszáját sújtásra emelte....

Vágás

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:17:09 GMT

Könnyes szemeivel újra felém pillantott, várakozva. Az imént fejezte be legújabb sebesülésének történetét, a történetet mely már oly sokszor megesett másokkal is. A történetet, melyet az átkos szerelem írt vérrel.Ezüsttálcán kínálta fel szívét a fiúnak, egy egyszerű de fontos kérdés kíséretében, melyre a kapott válasz tőrdöfésként érte kiszolgáltatott lelkét. Csak két szó okozta vesztét.Fejét lassan az asztalra hajtotta, karjaival eltakarva arcát. Kizárta a külvilágot. Hosszú, fekete pólójának ujja felgyűrődött, láttatva engedte párhuzamos vonalakkal borított csuklóját. A régi s félig begyógyult hegek közé, friss, mély vágások vegyültek. Óvatosan két kezem közé vettem bal kezét, hideg ujjaimmal gyengéden végigsimítva a sérüléseken. Lepillantottam a lányra; üveges szemekkel meredt a semmibe hajának függönye mögül, holott még egyenletesen lélegzett. Néhány tincset kisimítottam arcából, majd újra visszatértem kezemben tartott csuklójához.Vajon létezik ilyesmi? Létezik, hogy az emberi test legfontosabb szerve az érrendszernél is bonyolultabb, szorosabb és közvetlenebb kapcsolatban legyen egy egyszerű izülettel?Egy újabb seb a szíven, egy újabb vágás a csuklón? Egy vágás, mely örökké vérzik?

Bűnök árnyékában

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:15:33 GMT

Gonosz bűnök árnyékban egy kisgyermek sírását hallani.Elméjének sötét oldalából tiltott dolgokat rajzol, apró, remegő kezeivel... egy kislányéi ezek, kiről mindenki tudja, hogy egy teljesen másik világba tartozik. Egy világba, mely telve van szeretettel... Hiába próbálkozik, már nem tud elaludni, az Álom messzire elkerüli, hiszen tudja jól, hogy nemsokára el kell mennie.Egy gyermek sír, miközben a varázslatos kötelékekre vár, mik majd megragadják, s a másik oldalra húzzák, nem eresztve Őt többé. E földi emlékei egyre halványodnak. Rémlik, mintha sokszor mondták volna neki, hogy ne féljen a szörnyetegektől, melyek ágya alatt rejtőznek... mostanra ők lettek legjobb barátai, de otthonuk már nem a fekhelye alatti régiók, hanem gyermeki gondolatai mögött, fejében terül el.Keserves sírását egyre csak hallani, bűnök árnyaiban, míg egy jobb világról, saját világáról álmodik, tágra nyílt szemekkel. Minden vágya, hogy sétapálcás Mesterének szerető karjaiban elmerüljön, bár tudja, hogy maga mögött kell hagynia ezt az életet s nem ez lesz majd sem napja, sem a módja.

Csillaghullás

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:02:11 GMT

Mint gyermekkoromban s halhatatlan utam során is oly sokszor, ezúttal is, felszegett fejjel az éjszakai eget kémleltem. A csillagokkal sűrűn telehintett nyári eget, mely olyan volt mint egy ezüst s gyémántszálas szőttes. A sok természeti csoda közül, ami mindig lenyűgözött ez volt az egyik s egyben legfontosabb számomra. Képes voltam órákig szótlanul ülni egyhelyben, a széles mezőkön vagy egy fa tetején. Szemeimmel egyre csak figyeltem, várva, hátha látok hullócsillagot s ha volt, a hűs szellő lágyan cirógatta arcom egy-egy hajtincset magávalragadva.Ezen az éjszakán is, a birtokhoz tartozó hatalmas rétek egyikén leltem nyugalmat. Békésen ültem a harmatos fű szinte fekete szőnyegén, hallgattam az éjszaka hangjait s vártam a csillagokra. Most nem kellett Mesteremtől félnem, ez a búvóhelyeim egyike, hol nem találhat meg sem Ő, sem más idegen, vagy kevésbé idegen.Figyelmem egy idő után elkalandozott, lelkemben régi s új emlékek, hangok, csellók dallamai kavarogtak, nem tudtam rendszerezni őket. Túl zabolátlanok, némelyek túl frissek voltak, összezavartak. Ujjbegyeimmel tétován simítottam végig nyakam legfrissebb hegein... Látogatóm ejtette őket rajtam legutóbb. Nem értettem tettét, azt hittem, hogy ismerem. Tévednem kellett. Vajon mivel válthattam ki a támadást? Azzal, hogy elutasítottam? Érezhette rajtam Mester bélyegét? Ő is csak magának akarna? Megborzongtam, minél tovább időztem ujjaimmal a félig begyógyult sebhelyeken, annál több részlet idéződött fel bennem arról az éjszakáról... A hirtelen elkomorult arc, fenyegető testtartása mely sejtette a közelgő támadást, hitetlenül ugyanakkor félve hátráltam előle, s a legfélelmetesebb? Az addig nyugodt, kék szemek vészjósló villanása, s nem sokkal később vérbeborulása... már nem azé a férfié volt a szempár, kit megismertem s megszerettem, nem... egy sokkal veszélyesebb, halálos ragadozóé, mely nem a szeretett lényt látta akkor bennem, hanem a prédát, haragjának tárgyát, mely felbőszítette s meg kell semmisítenie. Hirtelen fogyott el kettőnk között a tér, szinte fel sem fogtam, csak akkor, mikor fogai feltépték nyaki ütőerem. Nem tudtam szabadulni a fojtó ölelésből, hiába akartam, minden próbálkozásom kudarcba fulladt, aztán.... hirtelen elengedett s én leestem a földre. Kábán másztam el, aztán fel a kanapéra, sok vért vesztettem. Futó léptek zaja szűrődött el elhomályosuló tudatomig, s Sven bukkant fel fekhelyem mellett, melyet egyre sötétebb árnyalatra színezett vérem. Csupa heg csuklóját szinte azonnal ajkaimra tapasztotta, megmentve ezzel. Akkor. De vajon mi lesz, ha legközelebb is visszautasítom Látogatóm közeledését? Mire számíthatok ma éjszaka? Megráztam fejemet, próbáltam kiverni belőle a lehetséges következmények képeit, s újra az ég felé emeltem tekintetem. Még épp idejében ahhoz, hogy lássak fejem felett elsuhanni egy hullócsillagot. Szélsebesen hasította a tintafekete eget, megtörve annak komorságát, majd kihunyt.Behunytam szemeim, ledőltem a vízcsepp gyémántoktól csillogó fűre s kívántam...

Vér

Liza — Wed, 01 Feb 2012 12:00:57 GMT

Sok idő telt már el azóta, mióta majdnem megölt a Vadász. Ezalatt az időszak alatt már teljesen regenerálódtam... a folyamatban többen is segítségemre voltak, akiknek hálával tartozok. Emberek s vámpírok vegyesen, nemcsak vérüket, hanem életüket is áldozták, áldozták volna nemcsak gyógyulásom oltárán, hanem ha kellett volna akkor csata közben is.Nem tudom nekik eléggé megköszönni...Túl régóta láncolt a gyengeség szobám ágyához, a fülledt éjszaka ezúttal a hatalmas, házikönyvtár ablakában talált. Ott ülve élveztem a csillagokkal telehintett eget s a néha lengedező szellőt. Gondoltaimba mélyedve a távolt kémleltem, várva éjszakai látogatómat aki szintén segített rajtam. Nem hallhattam, ahogy Mesterem belép a tágas terembe, s felém tart. Rémülten eszméltem fel, ahogy végigsimított hajamon, s maga felé fordított. A párkányon ülve néztem fel jeges szemébe, próbálva kitalálni következő mozdulatát. Arca rezzenéstelen volt. Némán fürkészett egy darabig, végül megszólalt.-Gyermekem, hogy érzed most magad?-Jól, köszönöm.-bátortalanul válaszoltam.-Jó... jó. Nagyon jó.-elgondolkozva nézett ki ő is a hatalmas ablakon, melynek szélén én pihentem. Bal kezével állát támasztotta meg, hüvelykujjával néha végigsimítva rajta, míg a másikat keresztülfonta mellkasán. Sokszor láttam már így. Olyankor Ő is terveibe, gondolataiba, talán emlékeibe merült... sosem tudhattam. Csak azt, hogy nem szabad megzavarnom. Míg még tapasztalatlan, s egyes vámpírok etikája szerint "modortalan" voltam, előfordult, hogy egy-egy alkalommal kizökkentettem elmélkedéséből. Emlékszem, hogy kiabált utána velem... néhány eset után már megtanultam, hogy csendben kell lennem s várnom, pont mint most.Talán percekig, talán órákig maradhattunk így csendben, nem figyeltem az idő múlását.... lélekben újfent teljesen máshol jártam. Mester hirtelen mozdulata hozott vissza újra a valóságba; immár egyenesen állt felettem s szemeit újra rámszegezte.-Mondd csak gyermek, szeretnél inni?-s alkarját már szájához is emelte, hegyes fogaival felsértve sápadt bőrét. Meglepődtem. Szinte sohasem kínált saját véréből, kizárólag csak akkor mikor meg akart menteni, illetve mikor engem is átváltoztatott. Ezúttal félve bólintottam. Mesterem leült mellém, közelebb húzott magához, s csuklóját, melyből halvány sugárban csordogált sötétvörös vére, ajkaimra tapasztotta. Szorosan átkulcsoltam kezét, nem törődtem a külvilággal. Csak a sűrű, kissé kesernyés vér ízét éreztem számban... Éreztem, hogy Mesterem szabad kezét hátamon nyugtatja, lassan simogatva. Hallottam, hogy rekedt hangján, valami ősi, idegen nyelven mormog, egyre szorosabban karolva át... de már nem érdekelt... vérével magához láncolt. Vér a véréből, hús a húsából...

Regeneráció

Liza — Wed, 01 Feb 2012 11:59:25 GMT

Ólomsúlyú végtagokkal fekszem még mindig ágyamban, csak nemrég ébredtem. Minden mozdulat elviselhetetlen fájdalmat okoz. Tekintetem a plafonra szegeztem, úgy vártam. Egy halk kopogtatás kíséretében hű inasom lépett be.-Hogy érzi magát Úrnőm?-Nem jól... nem jól...-Úrnőm... Nemrég egy férfi járt itt... azt hiszem a Mestere.-az a kevés vér, mi ereimben csordogált szinte azonnal megfagyott, nem értettem miért jött el... Rémült ötleteim áradatának James szelíd hangja vetett véget.-Egy tasaknyi új vért hozott.-Bal karom felé bökött, s valóban. A sok, már megszokottnak is mondható tű mellett, egy újat vettem észre. Pillantásommal lassan követtem, hogy hova vezet a vékony cső; egy kisebb de annál sötétebb vérrel teli zacskóhoz. Értetlen pillantásomat látva komornyikom azonnali magyarázásba kezdett.-Azzal ugye mindenki tisztában volt, hogy bármelyik pillanatban... nos... igen. Azt állította, hogy erősebb vérre volt szüksége. Ez az.-Erősebb?-Azt mondta igen. Hogyan is mondta... Tiszta, igen. Tiszta. Hozhatok még valamit, Úrnőm?-Fáradtan mosolyogva nemet intettem, James meghajolt s elhagyta szobámat. Behunytam szemem, pihentem. Újabb kopogtatás, ezúttal Sven nézett be az ajtón; a zavartság és megkönnyebbülés sajátos elegyével arcán.-Bejöhetek?-halkan kérdezett. Egy bólintással megadtam neki az engedélyt. Sikertelenül elfojtott mosollyal jött ágyamhoz, s kezet csókolt nekem.-Aggódtunk James-el.-Tudom.-Majd eszembe jutott valami.- Mondd csak, Sven.... van hol laknod?-kérdésem hallatán szégyenlősen lehajtotta fejét.-Nincs.-motyogta.-James magányos az inasok szállásán. És még rengeteg hely van a keleti szárnyban.-Látszólag érdektelen információkat közöltem, de a hosszú szőke haj mögött megbújó férfiarc azonnal felragyogott. Felpattant ágyam széléről, melyre előzőleg ült.-Tehetek még valamit érted, Megara? Úrnőm?-Csak az erkély ajtaját nyisd ki, kérlek.-Megtette, elárasztva szobámat, s ezzel együtt fekhelyemet az ezüstös holdfénnyel. Amilyen halkan bekopogott, ugyanolyan halkan el is hagyta hálómat. Újra behunytam szemeim, élveztem a sápadt fényt s vártam.

Hajtóvadászat

Liza — Wed, 01 Feb 2012 11:57:52 GMT

Idegesen vártam Mesterem érkezésére a kocsifeljárón. Nem tudtam mihez kezdjek, így fel s alá járkáltam a csillagtalan éjszakában, míg végül két fényszóró vetette árnyékomat a bejárati ajtókra. Hatalmas, fekete terepjáró ajtaja nyílt előttem, s intettek, hogy szálljak be. A kilométeróra halvány fényében Mesterem arca derengett fel de... ezúttal valahogy más volt... mintha fáradtabb lett volna. Némán ültünk egymás mellett, Ő vezetett én csak néztem a tovasuhanó fényeket, embereket és az életet. Nem figyeltem mikor értünk be a közeli városba, de a kihalt útszéli erdőket hirtelen felváltotta a nyüzsgés.Vezetőm egy üres parkoló felé kormányzott, majd kiszálltunk.-Innentől gyalog megyünk.-utasított észak felé mutatva.Ahogy közeledtünk eredeti úticélunkhoz, az egyre rosszabb és rosszabb külsejű alakok elkezdtek sűrűsödni körülöttünk...A Romlott Negyed. Minden nagyváros legalja, az emberi gyarlóság és pénzéhség vegytiszta megnyilvánulása, minden gonoszság csomópontja. Itt pénzért bármit megkaphatsz; információt, drogot, fegyvert, bérgyilkost, nőt... bármit. Amerre csak jársz, mindenütt mocsok... sikolyokat, fegyverdörgést hallhatsz és undorodva nézel a kábulat uralta fiatalokra, akik a szexboltok és kétes hírű szórakozóhelyek hátsó kijáratánál fekszenek, némelyikük öntudatlanul rád emeli véres szemeit. De már nem látja, hogy viszonzod pillantását. Vegyes érzelmek fűztek ehhez a világhoz. Egyszerre vonzott, ugyanakkor hihetetlenül taszított is magától. Talán azért kedveltem, mert soha senki sem nézett rám, nem voltam feltűnő jelenség, csak egy újabb fekete hajú nő, akinek ezt a környéket javasolták valamely problémájának mihamarabbi megoldására. Szorosan Mesterem mellett haladtam, kerülgetve a bűzös tócsákat. Hosszas keresgélés után végre elértünk egy zsákutcába, annak végén egy magánklubbal mely neonfénnyel hirdette magát.-Idekint várj. Beszélnem kell valakivel.-s már az ajtónál is termett, mely kitárult, s beszélt pár szót a kidobóemberrel. Végül beengedték. Felsóhajtva dőltem neki a graffitis falnak, s a mellettem elhaladókat néztem. Voltak akik eladnivaló értékeiket kínálták, de mindegyik ajánlatra nemet intettem, amit kisebb-nagyobb vitákkal ugyan, de tudomásul vettek az "utcai árusok". Töprengtem. Nem tudom meddig, sekély melankóliámból távoli harc zaja és kiáltások ébresztettek fel... Az épület tetejéről, melynek hátam döntöttem, egy test hangos puffanással ért földet. Közelebb lépve, s kissé lehajolva hozzá elborzadva láttam, hogy egy haldokló vámpír. Kopasz, nagydarab férfi, vérbefagyva. Könyörgő szemekkel nézett fel rám, majd hirtelen megragadta karomat s félig lerántott magához. Utolsó erejével, ajakit lassan mozgatva próbált suttogni valamit.-Menekülj... vadász....-golyók süvítettek el fülem mellett, a férfit eltalálták, aki eztán lángokba borulva elporladt. Rémülten figyeltem az irányba, melyből a lövések jöttek. Három férfi állt ott, s éppen újratöltötte fegyvereit. Mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel, úgy borult rám a rémült felismerés. A három közül az egyik az a Vámpírvadász, aki rám vadászik... Ő is, engem felismerve kiáltott társainak valamit. Üldözőbe vettek. Zsákutcák szövevényében próbáltam előlük menekülni, miközben ezüstözött golyók záporoztak el mellettem... Mikor úgy hittem leráztam üldözőim, hirtelen más vadászok tűntek fel előttem, nem tehettem semmit. Velük fel kellett vennem a harcot. Szerencsémre még tapasztalatlanabbak lehettek, hiszen egyiküket azonnal le tudtam teríteni, nyakát törtem. Elvettem fegyverét, a másik két vadászt azzal végeztem ki, fürgén mozogva, majd tovább folytattam a menekülést, valami biztosabb helyet keresve... Egy golyó fúródott lábamba, jelentősen lelassítva ezzel haladási sebességem. Újabb zsákutca. Hangokat hallottam hátam mögül... szembefordultam végzetemmel, harcolni akartam.Kisebb méretű, ezüstözött karó ütötte át jobb vállam, a falhoz szegezve. Először csak az émelyítő reccsenést hallottam, mely azt jelezte, hogy csontot ért, aztán az égető fájdalmat. Felüvöltöttem. Még két karó fúródott belém, egy a mellkasomba bordáimat is összezúzva, egy pedig hasamba.Vergődtem, mint egy gombostűre tűzött lepke. A Vadász, aki már régóta üldözött lassan tartott felém. Dühösen figyeltem gonosz mosolyra húzódott száját, elégedett pillantását, mellyel vérző sebeimet vizsgálta.-Végre megvagy.- El akartam lökni magam a faltól, lecsúszni a karókról, de ahogy kicsit elemelkedtem, a fájdalom csak még hatalmasabb lett. Élesen mellkasomba hasított, felnyögtem.-Tetszik a kis újításom? Visszahajló tüskék. Minél többet mozog valaki, annál mélyebbre fúródnak... Lehetetlenség úgy kihúzni a karót, hogy súlyos pusztítást ne végezzen a szervezetedben.-Miközben beszélt, hosszú kabátjának rejtekéből egy újabb, ugyanolyan karót húzott elő, melyekkel engem is fogvatartott. Karnyújtásnyira megállt előttem. A félelem megbénított, még utolsó erőmmel megpróbáltam kihúzni mellkasomból a karót, de csak még mélyebbre fúródtak húsomban a kis karmok. Fájt a lélegzetvétel, nehezen ment. Köhögőroham fogott el, vér bugyogott ki számból. Hörögve próbáltam levegőt venni. A Vadász undorodva törölte le arcáról azt a néhány cseppet, mely oda is elért, s feje fölé, döfésre emelte a karót. Tágra nyílt szemekkel követtem karját, próbáltam kitalálni, hogy mennyire lehet fájdalmas hamuvá lenni. Még mielőtt célt ért volna a döfés, Mesterem hátulról támadt. Dulakodás kezdődött kettejük között, végül kiértek látóteremből, s valahol máshol folytatták a tusát. A csata zaja egy idő után elhalkult, Mester elém lépett. Kezeivel kiválasztott két karót felsőtestemből.-Mester, kérlek ne...-de már nem tudtam figyelmeztetni, kirántotta őket s ugyanolyan gyorsasággal a harmadikat is. Felsikoltottam a fájdalomtól, s arccal előre a földre buktam. Rohamos gyorsasággal hagyott el erőm, éreztem hogy vérem ragacsos tócsaként körülölel. Hallottam Mesterem halk káromkodását, majd gyorsan hátamra fordított... nem láttam már semmit, a másvilág követelte hogy oda tartsak. Csuklóját ajkamra szorította, de ez csak átmeneti megoldást jelentett, még mindig ömlött a vér sebeimből. Nem tudom, hogyan érte el, hogy életben maradjak mire visszaérünk kastélyomba, de hallottam inasom riadt kiáltásat, s éreztem hogy ágyamba fektetnek. Sürgölődés zaja, szúrások bal alkaromba... Mesterem hív valakit... James és Sven aggódó arca... valami vérest ajkaimra nyomnak, azt akarják hogy igyak... idegen vér íze... túl keserű, tiltakozni akarok, de nem tudok... végleg elvesztettem eszméletemet.Legalább 3 napon és 3 éjszakán át üvöltöttem a fájdalomtól. Nem tudtam aludni, az ébrenlét és örök álom határán voltam mindvégig. Nagyon magas lázam volt... nem tudtam magamról, rémképek gyötörtek... hol a víz szakadt rólam, hol reszkettem a hidegtől... Csak tegnap ébredtem fel... jobb alkaromban megszámlálhatatlanul sok pont jelezte, hogy máshogy is vérhez akartak juttatni. A másikban még mindig sorakoznak tűk... James és újdonsült inasom ugrásra készen ül ágyam mellett... ezúttal nem kellenek, bár még most is túl gyenge vagyok... a regenerálódás még nem ért véget. Talán a Vadász mérgezett karót használt? Nem tudom. Tegnap óta nem tudom elhagyni ágyam.... kicsit még aludnom kell...