Most nemrég volt egy kis nyugalom az életemben...Újra sétálhattam a telihold fényében, rejtélyes, falfirkákkal zsúfolt utcák, és fenyegetően hallgató zsákutcák sokaságát róttam. Mint mindig, ha egy kis magányra vágytam... Figyeltem azokat az embereket, akik hozzánk, vámpírokhoz hasonlatosan éjszakai életmódot folytatnak. Az otthontalanokat, akik az üres olajoshordókban gyújtottak tüzet, közelebb húzva magukhoz rozoga bevásárlókocsijukat, amiben minden vagyontárgyuk található. Némelyik, akinek még ezen a hűvös éjszakán is melegebb a szíve, megosztja mellette álló társával aznap összekuprgatott fontokból vásárolt ételét. Továbbmegyek... Látom a részegen randalírozó fiatalokat, alig múlhattak 16, vagy még kevesebb. Elhaladok mellettük, egyikük nekem esik. Habogva, összesfüggéstelenül próbál bocsánatot kérni, miközben társai majd megszakadnak a nevetéstől. A szemébe nézek, látom a zavarodottság és szégyen keverékét... mintha nem is akart volna igazán ebbe a társaságba tartozni, de valahogy belekerült. Feltámogatom, a díszes kompániából kinyúl egy kéz és megragadja, vissz*rántja a lárma, a pohárcsörömpölés és az érthetetlen zene forgatagába. Sajnálom a fiút, de megyek tovább és reménykedem, hogy túléli ezt az éjszakát. Folytatom az utam, még sötétebb utcák felé, ahova épeszű ember nem teszi be a lábát. Neonfény reklámok, sarkonálló "dolgozó nők", kocsmai és utcai verekedések, gyanús fehér port áruló, még gyanúsabb alakok, szuicid hajlamok mindenfelé. Lehet, hogy beteg vagyok, de furcsamód vonz valamiért ez a fajta emberi világ. Olyan sötét, olyan gátlástalan, olyan.... önmagát ismétlő. Évszázadokkal ezelőtt is, pont ugyanígy viselkedtek, sohase voltak jobbak és nem is lesznek. Higgyétek el nekem. Ennél már csak mélyebbre süllyedhetnek és én még azt is látni fogom. Tovább sétálok, néhány flitteres felsős nő utánamint, sőt, fütyül... mosolyogva visszaintek én is... Végre kiérek ebből a romlott, miniatürizált világból, egy nyugodt, csendes, békés utcába.Merő ellentét, de pont ezért ez jobban tetszik, mint az előző. Sokkal. Itt lassabban is sétálok, kiélvezem a csendet, ami körbevesz. Ritkán van benne részem. Leülök az egyik kertvárosi hangulatot árasztó ház elé, figyelem, ahogy egy sün mászkál az út közepén, éjjeli portyára indulva. Közelebb vonulok hozzá, és lefekszek mellé a földre. Megáll előttem, fekete gombszemével rámtekint és ezen kisállatoktól szokatlan módon közelebb jön és megszaglászik engem.-Háát, kispajtás, hiába hasonlóak vagyunk... Te is éjszaka vagy aktív, én is.-megsimogatnám, de aztán eszembejut, hogy nem kéne. Szúrós kis barátomat tovább hagyom vadászni. Mihelyst feltápászkodok, megrökönyödök. Fehér pelyhek hullanak az égből, azt hittem hó, de mikor kinyújtottam a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, kellemesen csalódnom kellett. "Csak" pitypang és valami más fa vagy növény termése keveredik a langyos szellőben. Gyönyörködök benne, mert hihetetlen, de 131 év alatt nem volt benne részem. Határozottan tetszik, megpróbálok néhányat elkapni, ahogy a hókirstályokkal szoktam. Mosolygok, mosolyogva indulok tovább. Jó ez az ellentét, amiben nagy ritkán részem szokott lenni... Megnyugtat.Tulajdonképpen, nem is olyan rossz világ ez, ha néha ki tud szakadni belőle az ember...
|
