Elszorult szívvel léptem ki szobám erkélyére, s fürkésztem a távolt. Hátha meglátom az ismerős férfialakot, ki tegnap hagyta el szobámat. Utolsó csókja még ajkamon égett, ölelését még bőrömön éreztem. Nem akartam elengedni. Nem akartam elüldözni, de akkor meg kellett tennem, még ha a szívem is tört millió apró darabra. A saját érdekében... a mi érdekünkben... valami nála is nagyobbtól és erősebbtől akartam megvédeni.Vajon érezte, hogy félek? S azt is tudta, hogy miért? Vagy csak fagyos hangom, és elutasító testtartásom alapján döntött így? Hangom remegése sem árult el? Valószínűleg nem. Talán az én hibám. Talán elárulhattam volna neki, mikor a jeges félelem első hulláma végigsöpört rajtam. Talán nem kellett volna annyira durvának lennem. Talán nem éreztettem vele eléggé, hogy szeretem? Talán... túl sok a talán. Túl sok a kérdés, amire már nem kapok választ.Azt mondta jobb így. Egyáltalán nem jobb. Sehogy sem jó... De nekem úgy tűnik, csak ez jutott osztályrészül. Rövid szerelmek, hosszú szenvedés...A fájdalom, mint valami vadállat szaggatott, marcangolt belülről, egyetlen ép felületet sem hagyott már lelkemen. Mesterem ekkor lépett be szobám ajtaján. Érezte szenvedésem, de nem tudta mire vélni. Azt hitte neki szól. Diadalittasan mosolyogva karolt át hátulról, s feltépte bőrömet újra. Nem tiltakoztam. Már nincs miért ezen a világon lennem. Kiszolgáltattam magam Mester akaratának, csináljon velem azt, amit akar. Mint a "régi szép időkben". Mesterem durván maga felé fordított, felpofozott s letepert ágyamra. Nem tudtam miért, de már nem is érdekelt... Mikor végzett, s elhagyta szobámat, felvettem gyászruhámat. Lehajtott fejjel sétáltam ki a hatalmas kertbe, nem törődve hűséges inasom könyörgésével, fenyegetéseivel. Elhaladtam a sövénylabirintus bejárata mellett, mely csak mégtöbb fájó emléket idézett fel.A tisztás közepén megálltam. Vártam. Vagy a férfire, kinél szívemet hagytam, vagy pedig a hajnali nap első sugaraira.
