Veszekedtünk. Mint mindig, mikor meglátogat.Igazából nem tudom miért csinálja. Azaz.... tudom. Zsarol. Meg akar törni. Újra az uralma alá akar hajtani, csak úgy mint régen... Akkoriban nagyon függtem tőle, olyannyira, hogy úgy éreztem nemhogy egy napot, de egy órát se bírnék ki nélküle. Ezt Ő is tudta. Hiába, mindig is nagyon értett mások befolyásoláshoz... ez volt a mestersége.Aznap este semelyikünk se tudta fékezni az indulatait... pedig mindenki aki ismert minket, hűvösnek és tartózkodónak, sőt kiegyensúlyozottnak tartott minket. Nyugodtnak, egyesek túl nyugodtnak.Mindig is azt hitték, hogy több van köztünk mint barátság. Ebben igazuk volt. Abban viszont tévedtek, hogy szerelem fűz össze minket. Nem az volt, hanem valami annál is különlegesebb... Ő volt az én Mesterem, én pedig a Tanítványa. Különös érzéke volt ahhoz, hogy minden éjszaka megalázzon valamivel, elérje hogy rettegjek tőle, de.... tudott normális is lenni. Akkor tényleg tanított. Átadta azokat a dolgokat, amit tudott és elengedhetetlen volt az Én életbenmaradásomhoz is. Akkor én is tudtam tisztelni őt. Mindig ittam a szavait, hiszen csak egyszer mondott el mindent, de utána kőkeményen számon is kérte tőlem a tanultakat. A "vizsgáim" mindig a nagy bálok voltak, ha ott rontottam el valamit, akár apróságot, akár orbitális nagy hibát követtem el, mindig keményen megbüntetett utána.Most itt áll velem szemben megint... Kiabál magából kikelve. Én ugyanezt teszem. Nem bírok vele, hátat fordítok neki, magára akarom hagyni. Súlyos hiba volt. Vasmarokkal szorítja meg a vállamat és vissz*ránt maga elé. Arca eltorzult a dühtől, amit benne szítottam ezzel a gesztussal, rám vicsorog, mutatja hosszú szemfogait.-Sohase fordíthatsz nekem hátat! Hozzám tartozol!-sziszegi felém.-Eressz! Ez fáj...-a csuklómat próbálom kiszabadítani. Végre sikerül és hátrálok előle. Vicsorgok én is, mint a kutya amelyik támadni akar. Váratlanul ért a pofonja. Hihetetlen erejét, csaknem az összeset belesűrítette amit megszerzett az évszázadok, évezredek alatt... Mint egy rongybabát, úgy vágott a falhoz, keresztülrepítve a szobán. Összecsuklottam, kábán próbáltam felmérni a távolságot, ahol áll, de már ott is termett előttem. Rémülten próbáltam kitérni előle, de a kéz ami az előbb arcon csapott villámgyorsan a nyakam köré fonódott és a magasba emelt. Kétségbesve kapkodtam levegő után és néztem Mesteremre, hideg szemébe...Hirtelen éles fájdalmat éreztem nyakamban... majd kiserkedő vér csorgását... megijedtem. Ez nem történhet meg velem. Nem lehet képes arra, hogy elpusztítsa a Tanítványát. De... ha mégis? Kezdtem egyre gyengébb és gyengébb lenni... látóhorizontom szűkült, a sötétség is kezdett egyre sűrűbb lenni körülöttem... végül körülölelt. Ledobott a földre... mint egy partra vetett hal, próbáltam görcsösen az életbe kapaszkodni. Hallottam távolodó lépteit és dühös fújtatását. Majd azt is, hogy visszajön.Felemeli a fejem a véres tócsából, gyengéden, csuklóját a számhoz szorítja, próbálja elérni, hogy utolsó erőmmel igyak.-Sohase fordíthatsz nekem hátat... Hozzám tartozol...
|
