Nem kellett sehova sem sietnem, nem kellett várnom Mesteremre, nem kellett a Vadásztól tartanom, a mai éjszaka semmivel sem kellett törődnöm, s mégis.... félelemtől elszorult szívvel kellett ébredtem. Kábán öltöztem fel. Nem éreztem éhséget, íróasztalom felé tartottam némán. Kezembe vettem a meghívókat, elgondolkozva indultam a padlás felé. Könnyen szökkentem ki a nyitott, tetőtéri ablakon, s leültem a felújított tetőcserepek szélére. Lábamat a semmibe lógatva böngésztem a két elegáns, vastag domborpapírt. Ismerős neveket kerestem rajtuk.Hallottam hátam mögül a motoszkálást, de nem törődtem vele. Ügyetlenül, félve, egy görnyedt férfialak csúszott mellém, görcsösen kapaszkodva néhány fentebb lévő, kiálló díszbe. Hosszú haja félig eltakarta arcát, de így is tudtam látogatóm nevét.-Hidd el, nem hagyom, hogy lezuhanj.-fel sem pillantottam a meghívókból, úgy próbáltam megnyugtatni.-Igen?! Heh... ennek örülök.-odakecmergett mellém. Végre felnéztem a férfi arcába. Sápadt bőr, karikás, égszínkék szemek s háromnapos borosta. Ajkai körül mosoly játszadozott, ahogy engem fürkészett. Rég láttam már.-Már nem festeted a hajad.-Valóban. Elkezdett hullani.-Szerintem a szőke sokkal jobban áll neked.-elmosolyodtam, majd tétováztam. Nehezen mondtam ki a szavakat.-Nem tudom eléggé megköszönni neked, amit tettél.-Nem is kell. Megara... vagy Maggie? Most mit is használsz?-A Maggie-t.-Szólíthatlak Megarának? Én azt szoktam meg.-Halovány mosoly jelentkezett arcomon, intettem neki, hogy igen. Nagyon hosszú ideje csak Sven volt az egyetlen, aki egyenrangú félnek tekintett. Teljesen közömöbös, sőt emberi témákról beszélgetett velem. Nem félt tőlem, pedig tudta, hogy bármikor megölhetném. A halállal szembeni közönyössége vonzott akkoriban magához, szinte ordított róla hogy ha kell, akkor el is dobja magától az életet. Ez szándékában is állt. S, most... itt ül mellettem, mosolyogva. Egyszer azt mondta, hogy a halhatatlanságom ébresztette rá saját létének értelmére. Nem értettem, így annyiban is hagytam a dolgot.A Kalauzom lett, nem ismertem ezt az új világot. Túl modern volt. Az évek során ő vezetett végig rajta, egészen addig, míg már teljesen kiismertem magam benne. Míg nemrégiben valamiért el nem tűnt.-Azok micsodák?-bökött a lapok felé, amik még mindig kezemben voltak. Némán adtam oda neki őket. Pár percig zavartan forgatta őket, majd szemeivel kérdőn nézett rám. Nem figyeltem rá, gondolatban máshol jártam. Háromszor szólt nekem, mire észbekaptam.-Mondd csak.... mi történt? Sose voltál ennyire.... feszült.Nem néztem rá, csak bámultam lefelé a mélységbe. Latolgattam a lehetőségeim. Visszaemlékeztem az együtt töltöt időkre, azokra a pecekre, mikor önként felajánlotta vérét, s mikor én kértem tőle. Ő megosztotta velem életét. Én az enyémről alig meséltem neki. Fájdalmasan elmosolyodtam.-Nem tudsz rajtam segíteni.-Megütközve nézett rám. Pár percig még győzködött, hogy meséljem el mi történt, míg nem találkoztunk. Nehezen, de megnyíltam. Sokáig ültünk ketten a tetőn, a gyenge holdfényben, harmatos levelű fák felett. Sokáig csak döbbent arcát láttam, aztán az egyre növekvő dühöt. Csitítanom kellett.Nagyon sokáig ültünk még a tető szélén, némán, mindketten gondolatainkba merülve
|
