Már régóta követtem a szürke utcákon át. Lehajtott fejjel, kezeit zsebre dugva, szinte céltalanul bolyongott, nem törődve a kopott kirakatokkal, kiabáló hajléktalanokkal.Karácsony közeledtével az emberek kétségbeesve próbálják legjobb álarcukat mutatni a többiek felé. "Minden rendben. Boldog vagyok." Mindegyikük, kivéve őt.Éreztem rajta, hogy már belefáradt ebbe a világba, a sok álszenteskedésbe, a hátbatámadásokba, hogy semmibe veszik, a céltalan pénzköltésbe, de leginkább abba, hogy egyedül van; a magányba. Egy éles kanyar után zsúfolt utcába értünk. Karácsonyi izzók a boltok bejárata felett, angyalkák, rénsz*rvasok, csillagszórók, ajándékokkal megrakott háziasszonyok, idősödő, morgó férjeikkel, "különlegességeket" árusító standok. Csilingelő műbűbáj lengte be az egész utcát... Rosszul lett a zajtól, zsibongó tömegtől, újra kihalt átjárókban akart menedéket találni. A hullámzó embertömegben egy pillanatra szem elől tévesztettem, szitkozódva törtem utat magamnak, végül megtaláltam. Lerogyott a földre, vállait hangtalan zokogás rázta. Letérdeltem mellé, arcát gyengéden magam felé fordítottam, s csillogását vesztett, fásult tekintetével tőlem várt feloldozást. Hideg csókot leheltem átfagyott ajkaira, végül megharaptam. Fájt neki, tiltakozott, de karjaimmal egyre szorosabban tartottam, végül elcsendesedett. Utolsó sóhajával egy halk "Köszönöm"-öt rebegett. Gyorsan hűlő testét az árkádok alatt hagytam. Nemsokára megtalálják, s az esti híradóban fogom arcát legközelebb látni. Halálának oka: kihűlés.Kilépve a szabad ég alá, a szél hűs kristályokat fújt arcomba, megtorpanásra késztetve. A lámpák meleg fényében ezüstösen szikrázó, sűrű és apró szemű hó kavargott. Halványan elmosolyodtam, mindig is szerettem ezt az időt. A közpark felé sétáltam, figyeltem ahogy az emberek menedéket keresnek maguknak, a gyermekes szülők azonban csak most bukkantak fel, óvodás vagy kisiskoláskorú csemetéikkel. Néztem ahogy a nagyobbak boldogan kiáltozva ugrálnak, míg társaik, kiknek ez az első telük, nagy szemekkel rácsodálkoznak a hideg, hulló varázslatra. A park kicsit csendesebb része felé tartottam könnyű léptekkel, a friss porhó mégis megőrizte nyomaimat. Egy pislákoló lámpa alatt újra megálltam. Figyeltem, ahogy az immár nagy pelyhekben hulló hó hogyan fedi el a talajt, akár egy takaró. Egy takaró, mely elrejti a tátongó repedésekt, a rögöket, s minden olyasmit amit a bánatos ősz hagyott maga után. Áldott, fehér lepel, mely tavaszra begyógyítja a föld hegeit, hogy újra egészséges legyen a felszín is. Talán ez kellett volna neki is, kinek szenvedésén én enyhítettem. Talán mindannyiunknak ez kell... Egy hóvihar, mely ellepi szívünk sebeit, hogy aztán hosszabb-rövidebb idő után új tavaszt hozzon ránk. Talán...Egy dolog azonban bizonyos. A tél az én szívemben már nagyon régóta tart. A jég már teljesen megkeményedett, s ez a ridegség a gyökerekig hatol, megbénítva azokat. Tulajdonképpen már nem is aggaszt ez a páncél, az érzéketlenség. Az már annál inkább, hogy van olyan, aki képes áttörni ezt.Felidéztem magamban a férfi arcát, lesöpörtem hajamról a vékony fehér réteget, s mint környezetétől teljesen elütő fekete madár, visszaindultam kietlen birodalmam felé.