Megint esik, mint mindig Angliának ezen a részén. Lustán figyelek két esőcseppet, amint az ólomüveg ablakon futnak versenyt egymással, hogy aztán elenyésszenek az ablakpárkányon, mit sem sejtve végzetükről.Costelre várok, gondolom szokás szerint hirtelen fog betoppani, hangtalanul, pont a legnagyobb villámlás közben. Mindig is szeretett hatásos lenni, adott a külsőségekre. Ő a Mesterem, szinte mindent amit tudok, Neki köszönhetek. Egész biztosan neki köszönhetem? Unottan a hátamra fordulok fektemből a kanapén, szemem egy életnagyságú festményre téved a kandalló fölött, ahol meleg tűz lobog. Akire tekintetem először esik, egy férfi. Magas, kissé kemény arcvonásokkal ugyan, ám valószínűtlenül szürke szemei mosolyognak. Hollófekete haja deresedni kezd. Jobbján a világ legszebb asszonya áll, akit valaha is láttam... Gyönyörű bíborvörös ruhát visel, hosszú sötétbarna hajú, kissé sápadt, félénken mosolyog. Beteg volt aznap... Egy kislány áll kettejük előtt, hullámos haját piros szalaggal kötötte fel. Pajkosan mosolyog fel Édesanyjára, látszik rajta, hogy bármilyen csínyre kapható, akár azonnal is. Biztosan az jár a fejében, hogy mit fog szólni Édesapja, ha meglátja hogy eltűnt pecsétgyűrűje legújabb trófeája agancsán díszeleg. Tovább fürkészem a képet, rég elfeldett részleteket keresek. Horzsolás a kislány kezén; pár perccel ezelőtt szedték le a hatalmas tölgyfáról... Meleg tekintet, ahogy a két szülő előttük lévő gyermekére néz. A színben tökéletesen elütő virágfüzér, mit a leányzó fűzött Anyukájának: rikító sárga és halovány lila... Édesapja, az asszonyra nevet... A háttérben egyszínű drapéria, rajta a De Ville család címerével... Tökéletesen elkapott pillanatok. A kor legjobb festője volt az alkotója.Újra az ablak felé pillantok, kiszemelt két cseppem, már rég eltűnt, éppen villámlott. A tekintetem az ablakról végigsiklik az óriási szobán, egy hatalmas ingaórán állapodik meg végül: 5 perc és itt kell lennie. Felállok, eindulok a tűz felé, rakni rá pár hasábnyi fát. Félúton megállok a laptopom mellett: 5 új üzenetem érkezett. Célomról megfeledkezve, kiváncsian ülök le elé. 1 üzenet Crestortól."Kihűlt a nyomod. Már nem követ a Vadász."-írta. Egy másik pedig Sventől: meghívó az új kiállításra, mely nemsokára St. Ivesban fog nyílni.Villámlik, melyet hatalmas mennydörgés kísér. Nem számítottam rá, összerezzenek. Szemem sarkából egy árnyat veszek észre, felém mozog, fel sem pillantva csak ennyit vetek oda neki.-Késtél.-Feltartottak.Mesterem bontakozott ki a félhomályból, s felém tartott. Felpillantottam rá: tökéletesen elázott, hosszú szövetkabátjából csurog a víz. Rezzenéstelen arccal rám nézett, s kérdezett.-A vámpírvadász?-Már nem követ.-Van fogalmad róla, mekkora őrültséget csináltál? Tényleg azt hiszed, hogy...-Én nem csináltam semmit!-vágok türelmetlenül szavába. Tudom súlyos hiba, de rosszkor talált most rám a fejmosásával. Folytatom.-Ő talált meg.-Egész biztos?-kérdezi bizalmatlanul.-Igen.-Akkor valószínű profi vadásszal állunk szemben. Nem tudjuk ki?-Még nem. Még...-Crestor?-Egyelőre még ő sem tudja, de ne félj, nemsokára kideríti. Van biztosítékom, tudja, hogy lojálisnak kell lennie hozzám.-mondom gyorsan, Costel rosszalló tekintetét látva.-Helyes...helyes... Jó.-gondolkozik, majd hirtelen témát vált. - Éhes vagy?-Nagyon.-Akkor gyere, megyünk.- s mit sem törődve ázott ruháival indul az ajtó felé, mire kiértünk a szabad ég alá már alig emlékezetett valami a korábbi égszakadásra. A hold is előbújt a sötét felhők rejtekéből; egy pillanatra megálltam fürdeni a fényében. Továbbindultam, követve a Mesterem. Nagyon régóta nem szólítottam már így. Valószínűleg már nem is fogom, de ki tudja, hogy mit hoz még a jövő?-Remélem felkészült kisasszony a mai estére, ugyanis hihetetlen kalandban lesz részünk. Holdfény, nagyvárosok kihalt utcái, tömött szórakozóhelyek, pezsgés, hullámokban támadó fojtogató füst, késelés, sziréna, rendőrautó, lehulló gyöngyszemek, élet.-Mélyen meghajol, kinyitja a kocsiajtót, betessékel.Felberreg a motor, végre elindulunk az éjszakába, azzal a türelmetlenséggel, vagy inkább szorongással mely mindig eltölt, ha ketten "vadászunk"... Sosem tudhatom, hogy mikor talál valami kivetnivalót a módszeremben.
|
