Hangtalanul sétáltam az éjszakában. Nem kisért senki más utamon, csak a fogyatkozó hold halvány fénye. Több nem is kellett nekem, remekül tájékozódtam a birtokomhoz tartozó kisebb erdők mindegyikében. Vigyázva hajlongtam a kusza ágak között. Néha egy-egy kiálló gyökérben megakadt a lábam, tövisben a gyászruhám, de így is hamar elértem célomat. Megálltam az aprócska sír előtt... majd leborultam. Remegő kézzel tisztogattam meg a tavaly óta ráhullott száraz levelektől és gallyaktól. Pár perccel később szintén remegő ujjakal simítottam végig a sírkőbe faragott néven és évszámokon. A szemeim megteltek könnyel, ahogy emlékeztem...Nem akarok emlékezni, el akarom felejteni... De nem tudom.Nagyjából akkor történhetett mikor még fiatal és meggondolatlan vámpír voltam. Mikor még jóval több emberi érzelem volt bennem...Ködös, hideg, őszi idő járt már akkor Cornwallban. Mesteremmel éppen visszafelé tartottunk a De Ville birtokra. Talán az út negyedén járhattunk, mikor az egyik kisebb faluba értünk. Amit ott láttam a hintóból, elborzasztott.A göröngyös út mentén szürke testek hevertek, kicsavarodott tagokkal. Némelyik holttest mellett sírva görnyedező nők és gyerekek, távolabb beesett arcú férfiak dobálták taligákra az elhunytakat, vagy a még éppen haldoklókat, és egy hatalmas máglya felé tartottak... Beleborzongtam. Mesterem látta rajtam az iszonyatot és elmosolyodott.-Hidd el, megszokod hamar. Látod. Már engem sem zavar.-Ez milyen járvány?-Nem tudom, de nem is érdekel.-felelte unottan és ő is kifelé pillantott.Ebben a pillanatban hintónk hátsó kereke felől hatalmas reccsenést hallottunk, és oldalra billentünk. Egy mélyebb kerékvágást már nem bírt el a tengelyünk, kettétört azzal a kerékkel együtt. Mesterem fürgén mászott ki az ablakon, majd lenyújtotta a kezét és engem is felsegített. Hónom alá nyúlva kiemelt a kocsibelsőből, lágyan letett a földre. Míg Mentorom a kocsissal veszekedett, szörnyülködve néztem végig a falun, melynek nem emlékeztem a nevére. A haldoklók könyörögve, a még élők undorral néztek ránk. A levegőben égő és rothadó hús bűze.... aztán meghallottam... alig volt hallható. Követtem a hang forrását, óvatosan lépkedtem a rögös, sáros úton és próbáltam nem nézni sem a gyászolók, sem a holtak szemébe. Rántást éreztem a szoknyám alján. Ahogy lenéztem, egy fájdalomtól eltorzul férfi arca könyörgött nekem hangtalanul. Némán kirángattam kezéből ruhám és mentem tovább. Sorra jártam a faházakat, mire sikerült rátalálnom. Beléptem az ajtón. A szűk helyiségben csak egy széles ágy volt, arra borulva egy szőke kislány sírt. Odaléptem mellé és megszólítottam. Ekkor követtem el az egyik legnagyobb hibámat vámpíréletem során.-Mi a baj, édesem?-Az Anyukámék... nem ébrednek fel...-rápillantottam a fekhelyre. A szülei már több napja halottak lehettek, aszott arcukat látva minden kétségem eloszlott.-Mondd csak, angyalkám, hogy hívnak?-beletelt pár percbe, míg válaszolni tudott nekem, csendben vártam, és fél szemmel kifelé figyeltem.-Angela a nevem.-szipogta rámpillantva, majd görcsös köhögésben tört ki. Sürgősen orvosra volt szüksége. Letérdeltem mellé és megöleltem. Kezecskéit szorosan a nyakam köré fonta, haja az arcomat csiklandozta. Illatát mélyen beszívtam és... majdnem megöltem. Kicsi hiányzott csak, de felébredtek bennem az anyai ösztönök, sikerült legyőznöm a kísértést. Felkaptam a karomba, úgy léptem ki az ajtón. Odakint Mesterem várt rám, a kislányt látva iszonyatos haragra gerjedt. Az volt a legelső parázs vita kettőnk közt. Végül engedett, hiszen Ő már akkor tudta, hogy mi fog történni. Azt akarta, hogy én is megtapasztaljam, hogy a saját káromon tanuljam meg; miért ne kötődjek soha senkihez. Soha.2 évig saját lányomként neveltem Angelát, velem élt a birtokon, a legjobb magántanárokat fogadtam mellé. Természetesen Mester felügyelte mellett. Pár hónap alatt sikerült megszoknia a fordított életmódot, sőt lassan azt is kezdte megérteni, hogy Nekem és Mesteremnek más "étel" kell, hogy életben maradjunk. Nagyon sok időt töltöttem vele kettesben együtt, próbáltam mindenre megtanítani, amit tudnia kellett. Igazi édesanyját és édesapját lassan kezdte elfeledni... szinte már csak annyira emlékezett, amit tőlem kérdezett róluk. Engem pedig Maminak szólított. Életem legszebb pár évét köszönhettem neki.Egy esősebb tavaszi napon, nagyon magas láza lett. Estére, mikor már én is felébredtem vért is köhögött. Azonnal küldettem az orvosért, de 2 napba telt, hogy kiérjen kastélyomba. Azalatt a pár nap alatt az állapota sokkal súlyosabb lett. Dr. Johnson se tudott rajta segíteni, csak a diagnózist felállítani. Tüdőbaj. Az akkori leghalálosabb és legrettegettebb betegségek egyike. Összeomlottam, nem akartam elveszíteni. Miután Mr. Johnson elment, leültem gyermekem ágyára, hideg kezemmel homlokát simogattam. Angela hálásan nézett rám, és gyenge kezeivel sápadt orcájának bal felére szorította tenyeremet. Pár percig így maradtunk csendben, csak szaggatott zihálása hallatszott. Óvatosan kihúztam kezem a kezei közül, majd gyengéden felemeltem fejét a párnáról. Magamhoz húztam, szorosan öleltem, mint mikor megtaláltam. Aranyló hajfürtjeinek illatát újra belélegzetem. Ajkaim megremegtek.-Mami, most mi lesz?-suttogta rekedeten fülembe.-Ne félj Angyalkám, nem lesz semmi baj. Bízz bennem...-A haját óvatosan kisöpörtem a nyakából... Tétováztam, nem tettem meg azonnal. Először csak egy kis csókot lehelltem nyakára... végül megharaptam. Halkan felnyögött én pedig inni kezdtem a vérét. Hihetetlenül édes és gyenge volt, mint a friss bor... Próbáltam uralkodni magamon, nem akartam megölni, de... az ösztön ezúttal sokkal erősebb volt mint az akarat. Arra eszméltem, hogy kis szíve már nem dobog. Sírvafakadtam, élettelen testét továbbra is szorítottam.Nem tudom, hogy Mester mikor lépett mögém, de mikor arcába néztem, láttam, hogy leplezetlen kárörömmel figyel minket. Nem szólt semmit, csak sarkonfordult... Egyedül hoztam ki karjaimban életem értelmét, ide ebbe az erdőbe. Ez a kis csücsök volt mindig a kedvence, itt bújt el a legtöbbször, ha játszottunk. Egyedül ástam ki neki a sírt, és én intéztem el, hogy a legjobb sírkövet kapja.Most is gyűlölöm magam tettemért... Sohase bocsátom meg magamnak, örökké kísérteni fog... Most újra itt vagyok vele...Angela, Életem törékeny tüneménye! Szép álmokat...
|
