Napok óta nem tudok rendesen pihenni. Ha tudok is, akkor a történteket álmodom újra, olyan intenzíven, hogy az fizikai fájdalommal jár... Kísért... nem tudok szabadulni tőle.Tegnap is korán felébredtem, szinte még be sem sötétedett. Nem tudtam már aludni. Felöltöztem és görcsösen próbáltam gondolataim másfelé terelni, de nem sikerült. Mesterem még így sem hagyott nekem nyugtot. Felidéztem a találkozásunk, legelső harapását, azt, ahogy atyáskodott felettem az első néhány évben, mikor már megkövetelte, hogy Mesternek szólítsam, a legelső pofont... s végül a napot, mikor elszakadtunk egymástól...Furcsa, hogy akkor nagyon megjedtem. Attól féltem, hogy Őnélküle nem maradok életben, de mégis... Hihetetlen, hogy mennyire tudta és tudja most is manipulálni az emberek és nála gyengébb vámpírok elméjét... Miután lenyugodtam, és rájöttem, hogy egyedül lenni nem is olyan rossz, magamra találtam. Kialakítottam a saját stílusom, mind öltözködésben, mind a vadászatban. Nem kellett már neki megfelelnem. Követhettem a saját ötleteimet, így járhattam be a világ másik felét, így juthattam vissza a családi birtokra és így lehet ma is nemcsak egy, de több ember a szolgálóm. Teljesen önálló lettem, függetlenedtem tőle... szinte azt is elfelejtettem, hogy mennyire féltem tőle.Aztán egyszer újra megjelent... Nagyon nyájasan viselkedett, mint az első években. Először szép szavakkal próbált meggyőzni, hogy kell nekem. Mikor látta, hogy ez már nem hat rám, elkezdtünk háborúzni. A lelki hadviselés minden formáját bevetette ellenem, de én is tudtam, hogyan védhetem ezt ki... valamint... MINDIG a keresztnevén szólítottam, sose hívtam Mesternek. Még magamban sem. Korábban csak akkor neveztem nevén, ha megengedte, vagy megparancsolta. Costel. Ma sem tudom, hogy ez-e a valódi neve, vagy csak ezt választotta magának, de... valami volt benne, mikor meghallotta. A szeme olyankor villámott, keze ökölbe szorult, de láttam, hogy uralkodik magán. Dühítette, hogy így hívom. Talán az nem tetszett neki, ahogy mondtam; félvállról, nem törődve vele. Talán... hirtelen belémnyilallt a felismerés... Úristen, vajon mennyire közel állhatott olyankor hozzá, hogy megöljön?-El sem tudod képzleni, mennyire...-hallottam meg hirtelen hangját a hátam mögül. Ha nem dermesztett volna le a hirtelen halálfélelem és felismerés, akkor megpördültem volna és úgy meredtem volna rá, félelemtől kitágult szemekkel. Ehelyett csak vártam. Léptei lassan kopogtak, ahogy felém közeledett, végül megállt előttem. Remegve néztem fel rá.-Mester...-kezdtem volna, de a falhoz szorított, ahogy legutóbb. Nyöszörögve löktem el magamtól, feldühödött, úgy ugrott volna nekem, de felemeltem a kezem, jelezve neki, hogy ne. Ezúttal nem mozdult. Várt. Lehajtottam a fejem, próbáltam erőt gyűjteni... remegő kezekkel kezdtem el kigombolni fekete blúzomat, majd ledobtam magam mellé a földre. Szenvtelenül nézte, ahogy sorra hullanak le rólam a ruhadarabok. Ott álltam előtte, teljesen védtelenül, kiszolgáltatva neki magamat, hadd tegyen azt, amit akar. Rettegtem. Közelebb jött hozzám, és ahogy legutoljára, államnál fogva felemelte a fejem, erőszakosan megcsókolva. Próbáltam, igazodni hozzá, aztán... sokadszorra is magáévá tett.Miután végzett, egyedül hagyott ágyamban, a szégyen, megalázottság, védtelenség és egyfajta morbid megkönnyebbülés zavaros tavában vergődve.
