Mikor megérkezett, azt mondta csak azért jött, hogy odaadja nekem a meghívót és a meghívottak névsorát. Miközben a kezembe nyomta őket, felnéztem rá. Gonosz fény villant szemében, s én tudtam, hogy megint meg fog gyötörni. Ezúttal sem tévedtem... nem küzdöttem ellene... nem tiltakoztam, nem kiabáltam... nem sírtam. Bezárkóztam a fejemben és próbáltam nem figyelni a fájdalomra.Végzett velem, majd felöltözött. Ahogy szobám ajtaja felé sétált, hirtelen hátrafordult, mint akinek eszébe jutott valami. Szapora léptekkel megindult ágyam felé, szememben növekvő rémülettel figyeltem közeledtét. Lehajolt hozzám, kissé felemelte a fejem és megharapott. El akartam lökni, de csak még szorosabban tartott fogva... éreztem ahogy nyakam oldalán csorog vérem, egészen a vállamig. Ott kicsit megállt nem tudván eldönteni, hogy merre induljon tovább... végre abbahagyta, s lelökött az ágyra. Elhagyta szobámat.Kezemet vérző nyakamra szorítva, ügyetlenül próbáltam felöltözni... elbotladoztam íróasztalomhoz ahova Mesterem letette a borítékokat, majd ágyamra újra leülve mocskos kezemmel elkezdtem bontogatni őket. Az egyik tartalma ölembehullott... a névsor volt az. Gyorsan végigfutottam. Sok ismerős nevet láttam rajta, még több ismeretlent... Drake Arrington, Oswald Gwerder, Venetia Ingray... mikor a következő néven megakadt tekintetem, elakadt a lélegzetem.Kenelm Royceston. Felnyögtem. Még most is nagyon jól emlékeztem az első találkozásunkra.Körülbelül 10 vagy 15 éve lehettem már Mesterem mellett, mikor eldöntötte, hogy elvisz egy igazi bálba. Ahol ember nincs jelen, csak a vére.... csak az Áldozati Bárány, akiből egyedül a Kiváltságosok ihattak. Akkor Kenelm Royceston volt a házigazda... mikor Mesteremmel beléptünk a széles előcsarnokba, elámultam a csillogáson, ami fogadott; szinte elvakított. Ahogy körülhordoztam tekintetem a termen, észrevettem Őt. Sötétbarna, szinte már fekete haja csillogott a gyertyák halovány fényében, éjsötét szeme ide-oda cikázott az érkező s megérkezett vendégek között. Rám és Mesteremre pillantott, majd ijesztő, széles mosolyt villantott felénk. Nagyon rossz érzés fogott el, ami csak nőttön nőtt, ahogy egyre közeledett felénk.-Kedves barátom, Costel! Üdvözöllek, örülök, hogy elfogadtad kísérőddel együtt a meghívást.-Színpadiasan meghajolt.-Örömömre szolgált. Ő itt a Tanítványom.-A "tanítvány" szót gúnyosan kihangsúlyozta, kissé előrébb tolva engem. Kenelm egy szempillantás alatt végigmért... valami furcsa villanást fedeztem fel szemében... gyorsan elkaptam róla a tekintetem és félrefordítottam a fejem. A többi vendéget néztem. Néztem, ahogy nemcsak egy, de több szolgával is érkeznek. A szolgák egészen a táncteremig kísérik Gazdáikat, aztán ők egy másik, kisebb terembe mennek. Mesterem karon ragadott, ettől észbe kaptam. Vele és Kenelm-el tartottam a táncteremig... Hihetetlenül hatalmas és csillogó volt. A falakon körös-körül freskók, a közelükben széles asztalok, azokon pedig üvegedények és kristálypoharak. Vérrel teltek. Mindenki kedélyesen csevegett, alakoskodott, dicsekedett.... Felpillantottam Mesteremre, vártam. A másik terem felé intett. Felsóhajtva szót fogadtam, némán otthagytam őket.A terem, ahova a szolgálókat száműzték sokkal kisebb és kopottabb volt. A tapéta mállott, a székek, asztalok trehányul elrendezve, a stukkók morzsolódva estek le a plafonról s alapjába véve nagyon szegényes benyomást tett. Az ott lévők többsége nemkülönben. Két jól elkülöníthető csoportra lehetett őket osztani; azokra akiket Mesterük szinte ugyanolyan elegáns ruhákba öltöztet, s azokra akiket egyáltalán nem vesznek emberszámba, évek óta ugyanazt a rongyos ruhát hordhatják. Több szempár is rám, illetve ruhámra szegeződött, ahogy beljebb haladtam a helyiségben... Az egyik sarokban egy fekete, szakadt ruhájú férfi beszélgetett világosabb bőrű társával, onnan pillantot fel rám. Felemelkedett s felém tartott. Próbáltam megőrizni hidegvérem.-Te is Szolgáló vagy?-kérdezte hitetlenkedve. Fölém magasodott; olyan óriási volt, mint Góliát lehetett.-Ami azt illeti, igen.-Kivel jöttél?-Costellel.-Ahogy kimondtam, összerezzent. Nem tudtam, hogy ennyire messzi tájakra is elért "hírneve".-Annyira fura...-elgondolkozva tekintett rám. Témát váltott.-Micsoda?-bizalmatlan voltam vele szemben.-A hajad, olyan fekete, mint a népem tagjaié...-néhány tincsen végigsimított- de a bőröd...hófehér.-Ujjbegyeivel arcomat cirógatta végig. Kissé hátrahúzódtam, úgy néztem rá, majd kérdeztem.-Hogy hívnak?-Anah. -Ebben a pillanatban morajlás futott végig a termen, kizökkentve minket a beszélgetés menetéből. Az izgatott hangok tengerében átszűrődött néhány vékonyabb, kétségbeesett női hang. Két férfi, két fiatal nőt rángatott be a terem közepébe. Lelökték őket a földre, majd érkezett egy harmadik is... Azonnal közelebb húzódtak egymáshoz, onnan néztek fel ránk könyörögve. A tömeg egyre közelebb húzódott hozzájuk, sűrűsödött, körbe zárta őket. Anah rám nézett, majd sürgetően a záruló tömegre. Közelebb mentem vele én is. Kiálltás hangzott... mint a sakálok, vetették rájuk magukat mindnyájan, a terem visszhangzott a sikolyuktól, hullámozva sodortak közelebb hozzájuk. Rosszul lettem... hátrafelé húzódtam, ki akartam kerülni közölük. Undorított, hogy ennyien voltak olyan kevés emberre. Valósággal széttépték szerencsétleneket. Menekülni akartam a mészárszékről... ahogy a nyitott ajtók felé fordultam, egy alak körvonalait láttam. Először azt hittem Mesterem az... de Kenelm volt. Kezét felém nyújtotta, hangatlanul hívott magához, majd nevemem is szólított. Közelebb mentem hozzá, majd megfogta karomat és elvezetett a teremből. Még utoljára visszapillantottam a hangzavaros lakmározásra; Anaht kerestem a tömegben.-Gondolom, nem nyerte el különösebben a tetszésedet az itteni kiszolgálás, s még szomjas vagy.-Igen, de.... hova megyünk?-megint rossz érzésem volt.-Majd meglátod.-gonosz félmosolyt villantott rám, ahogy néha Mesterem is... vissza akartam fordulni, de keze satuként szorította karomat. Erőszakosan közelebb húzott magához. Egyenesen hálószobájába vezetett, ahol lelökött a sötét selyemfüggönnyel eltakart baldachinos ágyra. Menekülni akartam, de rámfeküdt, nem akart ereszteni... próbáltam távol tartani magamtól, sikoltoztam, sírtam, de gúnyosan a fülembe súgott.-Úgysem hallja meg senki.-Arcán gonosz, széles vigyor terült el. Úgy nézett rám, mintha felsőbbrendű lény lett volna. Ekkor egy sötét alak jelent meg hálójának ajtajában, villámgyorsan az ágynál termett s letépte rólam támadómat. Vad dulakodásba kezdett a két férfi, s én a csata hevében Mesterem morgását véltem felfedezni. Végül a küzdelem alábbhagyott, Costel mondott valamit a legyőzött Kenelmnek, de nem értettem pergő beszédét. Csendben, összegömbölyödve sírtam az ágyon. Mesterem karjaiba véve vitt ki a szobából, le a díszes hintóhoz, amivel jöttünk. Ott befeketett a széles ülésre, homlokomat kedvesen megsimogatta, s egy lágy csókot nyomott rá. Beült mellém, fejemet az ölébe hajtotta, úgy sírdogáltam tovább.-Minden rendben lesz. Megmentettelek.- Hajamat simogatva szólt kocsisnak, hazamentünk a birtokra....Megmentett. Hálásnak kéne neki lennem...Vajon csak azért tette, mert magának akart? Mit csinálok most? Ezt érdemli, érdemlem én is? Nem értem... Teljesen összezavarodtam... Erőtlen kezeimből kicsúszott a lista, az éji szellő lágyan szárnyaira kapta, s gyengéden lerakta a földre. Mereven bámultam az ismerős névre, melyet elmaszatolódott ujjlenyomatom jelölt meg.Rettegtem a báltól...
|
