-Tudod, a padó egy nagyon cseles élőlény...-mondta a lány hirtelen megtörve a csendet.-Ezt hogy érted?-pillantottam rá kiváncsian hamis borom felett. Rég találkoztunk már, érdekelt, amit mond.-Úgy, hogy igenis él. Nem csak fa, kő, műanyag vagy szőnyeg. Él. Lélegzik. Csak nem vesszük észre sohasem...-Elmeséled nekem, hogy pontosan mire is gondolsz?Nem válaszolt azonnal. Tétován nyúlt a pohara felé, közben felcsúszott ruhaujja láttatni engedte sebes csuklóját. Szeme a távolba révedt. Nem törődött a zajjal, ami körülvette.-Ugye vannak azok a helyzetek, mikor annyira megtörsz az addig cipelt teher alatt, hogy egyszerűen lerogysz a padlóra. Aztán huzamosabb ideig ott is maradsz. Ekkor a Padló, életre kel. Körülölel, védőn átkarol és meleget áraszt magából. Becézget. Elhiteti veled, hogy csak Ő számít, nem kell a külvilággal törődni. Olyan mintha.... újra az anyaméhben lennél.Hirtelen elhallgatott megint. Láttam rajta, hogy nem ebben a világban jár. Székén előre-hátra ingázott.... már nem bírja sokáig a megpróbáltatásokat. Ezt érzik meg a vámpírok és vetnek véget szerencsétlen párák szenvedéseinek. Vannak olyanok, akik kifejezetten az ilyen prédákat szeretik, sőt imádják ezt a fajta gyötrelmet, amit átélnek. Újra rápillantottam társalkodó partneremre. Nem akartam megszólítani, azzal csak kizökkenteném. És az nagyon veszélyes lehet, önmagára nézve is és Rám is.-Egy idő után talán már meggyógyulsz annyira, hogy megpróbálj felállni onnan. Vagy csak rájössz, hogy vannak más dolgok is az életben. A Padló ennek nem örül, hiszen az azt jelentené, hogy neki meg kell halnia. Te tartottad életben, a Te véred táplálta, a Te szenvedésed volt neki a desszert...-Olyankor mi történik?-Elkezdi szorosabbra fonni a karjait. Minél többet fickándozol, minél kétségbeesettebben próbálsz kiszabadulni onnan, csak annál folytóbb lesz az ölelése. Végül összeroppant. Viszont ha tovább fekszel ott, akkor meg elsorvaszt. Ördögi kör ez. Persze megpróbálhatsz belőle kitörni. Rengeteg végkimenetele lehet a dolognak.-Mik azok?-A legelső 2-t épp most meséltem el. Megpróbálsz kitörni: nem sikerül. Nem próbálsz szabadulni: felemészt. A legritkább az, mikor sikerül kitépned magad a szorításból. Ez nagyon sok fájdalommal és küzdelemmel jár, de... Aztán ott van, mikor küzdesz vele, végeláthatatlanul, minden erődet felhasználva, egészen addig, amíg újra vissza nem ránt. Ilyenkor is vagy van akkora szerencséd, hogy maradék tartalékaid összeszedve sikeres légy vagy örökre elvesztél.-És olyan nincs, hogy valaki felrángasson a Padlóról?-De van, persze, hogy van. Ha olyan barátaid vannak, akik tényleg törődnek veled, akkor még épp időben jönnek. Hogy még az elején, közepén, vagy éppen akkor mikor már feladtad a reményt, mindegy. De jönnek. Segítenek összetörni a Padló karjait. És végül ők ölelnek át téged.Miután befejezte mondandóját, csendesen bámult maga elé, a padlóra. Nem láttam a fejébe, talán éppen az esélyeit latolgatta. Talán éppen számbavette a barátait akik segíthetnének neki. Talán engem is közéjük számolt? Nem tudhattam. Morfondírozásomból az rázott fel, mikor hirtelen felállt, mellém lépett és a nyakamba borult. Elkezdett zokogni. Felálltam, próbáltam szorosan tartani, és a legközelebbi kanapéhoz eltámogatni, ami természetesen a pub leghátsó sarkában volt. Lerogytunk rá.Forró könnyeit egyre csak a nyakamon éreztem, patakokban folyt neki. Próbáltam vígasztalni de... a nyakát szinte felkínálta nekem. Hallottam, ahogy vére az ereiben folyik, szíve még meghasadva is tovább dübörög. Éreztem hajának szúrós klór szagát, ugyanakkor bőre ontotta az éltető hőt. Még nagyon is élő volt, eleven... türtőztetnem kellett magam... muszáj... nem szabad megölnöm... másnak se lenne szabad... nem... nem szabad...
|
