A bál, II.Volt valami abban a keringőben, ami nyugtalanított, mégse tudtam megmondani mi az... Félelmem minden megtett lépéssel nőtt, de nem tehettem ellene. Ő irányított.A táncterem közepe felé sodort Mester lendülete, szédültem, de próbáltam a körülöttünk lévőket is figyelni. Próbáltam rájönni kik rejtőznek az álarcok mögött, kik figyelnek alig leplezett kárörömmel, kíváncsisággal vagy éppen unalommal. Próbáltam rájönni, hogy kik lehetnek azok, akik mégse szomjaznak a véremre... Amint tekintetem újra Mesterem arcára emeltem, lenéző mosolyt láttam. Befejeztük a táncot, a zene is elhalkult; a teremben táncoló párok megálltak, mély meghajlással köszönték meg egymásnak az adott, s elfogadott táncokat.-Gyere, be akarlak mutatni valakiknek...-ragadt karon Parancsolóm, s a táncterem vége felé kezdett vonni. Némán követtem, egyenesen a három álarcos alak felé, akik ránk várakoztak. Közeledve feléjük ismeretlen rettegés fogott el, nagyobb mint amit a táncparketten éreztem. Két férfi s egy nő, mint kőszobrok álltak, figyeltek minket. Mindhármuk arcát teljesen befedő, rémisztő maszk rejtette el, még szemüket sem lehetett látni.-Róla meséltem-szólt Mesterem, majd eléjük tolt. Kíváncsian fordultak felém, s én mélyen meghajoltam. Izgatottan, pergő nyelvvel beszéltek, hol Mesterre, hol rám szegezve láthatatlan tekintetüket, végül az egyik férfi zengő hangon megszólalt.-Remek. Éjfélkor gyertek a megbeszélt helyre.-majd mindhárman sarkon fordultak, s légies könnyedséggel távoztak az éjszakába. Kérdőn néztem fel a hideg szemekbe, de nem válaszolt. Karjait újra derekam köré fonta, s egy új táncba kezdtünk.
|
